Bartók-interpretáció – nemzeti zene

Kocsis Zoltánnal beszélget Farkas Zoltán

Igaz-e az a közkeletű vélekedés, miszerint Bartókot igazán a magyar zenészek értik? Egy hiteles Bartók-interpretációhoz tudni kell magyarul?

A nyelv dikciója valóban fontos. Én mégis a Juilliard Vonósnégyest szoktam felhozni ellenpéldaként: ez a kvartett soha nem volt magyar; egyetlen tagja sem kötődik Magyarországhoz, és valahogy mégiscsak megtanulták Bartók nyelvét. Igaz, a vonósnégyesekhez kell ez a tudás a legkevésbé, mert hiszen azok viselik magukon a legkevésbé a nemzeti sajátosságok jegyeit. A zongoraművek nagy többségéhez inkább kell magyarnak vagy kelet-európainak lenni. Ha valaki kelet-európai, akkor nemcsak az anyanemzetének, hanem a szomszédos nemzetek zenéjének sajátosságait is könnyebben érti, mint az, aki egy más földrészről vagy akár Nyugat-Európából jött.

Úgy érzem, hogy – különösen az utóbbi időben – a Bartók-előadási tradíció elment egy olyan irányba, amely kétségtelenül helyet biztosít neki az európai zenetörténet kánonjában, ugyanankkor megfosztja azoktól a jellegzetességektől, amelyek nélkül talán Bartók zenéje már nem Bartók-zene…

A legkönnyebben a zenekari művek esetében sikerül a mismásolás, tudniillik a zenekaron, ezen a – mondjuk – nyolcvan különböző individuumból összeálló hangszeren sokkal nehezebb azokat a jellegzetességeket megvalósítani, amelyeket Bartók egyedül könnyűszerrel kidomborít a saját zongoráján. Az én alapállásom – amivel általában vitatkozni szoktak – az: nem kell az illető nemzet fiának vagy lányának lenni ahhoz, hogy az illető zenét jól játssza. Ez pusztán tehetség kérdése.

De Bartók esetében nem kerülhető meg a népzene bizonyos fokú ismerete. Igencsak keresgélnem kellene a zeneirodalomban, hogy még egy olyan szerzőt próbáljak meg előhalászni, aki ennyire mélyen kötődött a népzenéhez, akinek művészetébe ennyire beivódott a népzenei ihletés. Még Stravinskyt is – mint ahogy tagadja elég sokszor – lényegesen kevésbé inspirálta a népzene. Janáček népiessége mögött van ugyan népzenei élmény, de nincs tudatos rendszerező szándék, vagy olyanfajta mély megismerése a népzene egészének, mint Bartók és Kodály esetében volt.

Bartók esetében nem lehet elmenni a mellett a tény mellett, hogy népdalfeldolgozásainak, kimutathatóan népzenei ihletésű darabjainak egy része – és nem tudom, hogy nem a nagyobbik része-e – román népzene.

Bartók zenéje "rágós falat", mert rengeteg elemből áll. Ha csak úgy felületesen közelítjük is meg, akkor is legalább ötféle forrását említhetjük. A bokacsattogtató, Erkel-ízű nemzeti romantika, a francia hatás, a népdal, az új bécsi iskola érintőleges befolyása, azután Stravinsky is belép a képbe, és végül eljön az a korszak, amikor mindezeket beolvasztva úgy ír és azt ír, amit akar. Ez utóbbit valahonnan az V. vonósnégyestől számítanám, melytől kezdve Bartók nem nagyon sokat törődik már stíluskérdésekkel. Tulajdonképpen mind az ötféle idiómát anyanyelvi szinten kell, hogy tudja az ember ahhoz, hogy a Bartók-zenéhez egyáltalán hozzányúlhasson.

Felvettél egy összkiadást Bartók zongoraműveiből, ami etalonná vált. Aki komolyan akar foglalkozni Bartókkal, annak számára megkerülhetetlenül szembesülnie kell ezzel a CD-sorozattal. Nem gondolsz-e arra a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként, hogy Bartók zenekari műveiből is összkiadást készíts?

Mindenképpen kellene. Az a helyzet, hogy nem szeretem az összkiadásokat. Talán a legegyszerűbb magyarázat erre, hogy tartalmazzák a „resztlit” is… Egy ilyen hangfelvétel- összkiadáshoz a legtöbben úgy állnak hozzá, hogy „vannak a fontos művek, és majd csak fölküszködjük valahogy a rosszakat, a kevésbé értékeseket is”. Egyetértek Boulezzel, aki azt mondja: „szívesebben hallgatom és játszom a nagy zeneszerzők ficni-fecnijeit, mint a kisebb jelentőségű komponisták főműveit.” Bartóknak egy odavetett gondolata is többet ér nekem, mint mondjuk egy elismert nyugati, másodvonalbeli szerző legjobb műve. Ilyen módon próbáltam hozzányúlni a szóló zongoraművek összkiadásához is. Így szeretnék tenni a zenekariakkal is.

A zenekari művek esetében a kérdés mindig is úgy vetődik föl a számomra, hogy vajon megvalósítható-e zenekaron az az agogika-rendszer, amely Bartók játékára annyira jellemző, (merem állítani, hogy én abból tanultam a legtöbbet), és erre a válasz egyértelmű: igen. Ugyanis csak akarni kell. Ott van például az a nyolcas a Concerto 3. tételének közepén, amire rengeteg népdalszöveg ráhúzható: „Fehér László lovat lopott”, „Kalapom a Tiszán úszkál” stb. Meg kell tanulni egy vagy több szöveget, és az egész brácsaszólamnak úgy kell játszania, mint hogyha azt a szöveget énekelné. Akkor olyan lesz, amilyennek lennie kell. Természetesen ezt külföldi zenekaroknak is meg lehet tanítani, esetleg honosítva. Azt gondolom, hogy a zene túlnő a nyelven. Ugyanakkor a nyelv mégiscsak nagyon fontos marad. A Mandarinban kevésbé fontos, de például már a Zenét, a Divertimentót nem tudom anélkül elképzelni, hogy valamiféle nyelvi kötődés meg ne jelenítődne az előadásban. Én a Divertimento eddigi legjobb felvételének egyébként a Végh Sándor-féle Camerata-felvételt tekintem. Úgy érzem, hogy részint a vonósjáték, részint a kelet-európaiság meg az idiómák tekintetében az az előadás érte el az eddigi optimumot.

De mondok egy másik példát! A Tánc-szvitnek van egy ritornell-része, ami sokszor megjelenik, és nagyon sok karmester elköveti azt a hibát, hogy azt valamiféle lassú tételnek értelmezik, mint ahogy a Tánc-szvit 4. tételében is el szokták követni ezt a hibát. (Megint csak egy példa a bartóki jelzések figyelmen kívül hagyására.) Tehát máris adva van két részlet a Tánc-szvitben, ami – jóindulatúan megfogalmazva – unalom forrása, rosszabb indulatúan megfogalmazva: pongyolaság, felületesség, a szerző szándékainak tökéletes negligálása. Abszolút felfogható és könnyen érthető ellenérv, hogy Tánc-szvitről van szó, tehát a Ritornell is táncos jellegű, és az esetleg lassabb tételnek tűnő 4. tétel is tánc, valamilyen formában. A Tánc-szvit az egyik legnehezebb műve Bartóknak, mert sok-sok idiómát kell magunkévá tenni, és sok-sok hangulatot, hiszen a darab igen heterogén.

Számtalanszor hallottam már olyan véleményeket, hogy nem kell a metronómjelzéseket komolyan venni, hiszen Bartók maga sem vette komolyan. Hasonlóképpen a népzenei rétegről is mondták már, hogy – ha mindent egybevetünk – talán nem a legfontosabb rétege Bartók zenéjének, és ha ezt lehántjuk róla, akkor Bartók ugyanolyan klasszikus, mint más európai zeneszerzők. Én ebben nem hiszek. A népzene annyira összeforrott, összeépült műveinek többi összetevőjével, hogy lehetetlenség lenne levetni róla, mint egy felsőkabátot. Játékával maga Bartók mutatja meg, hogy milyen úton kellene haladni zenéjének előadásakor, és ma – úgy veszem észre – sokan nem azon az úton haladnak.

(Holmi 2005/1 – részletek)