Bartók Új Sorozat 10.

Hallgasson bele vagy vásárolja meg - akár tételenként!

Kritikák

Mint Bartók Béla műveinek nagy része, úgy a jelen CD-n elhangzó három, az 1930-as évekből való zenekari kompozíció is mélyen a régi „multikulturális” Magyarország nép-, illetve parasztzenéjében gyökerezik. Ez az összefüggés a Magyar képekben (1931), ebben az 1908–11 között komponált zongoradarabokon alapuló szvitben egészen nyilvánvaló, hiszen benne Bartók oly közvetlenül támaszkodik a népzenei forma- és dallamtípusokra, hogy szinte az a benyomás támadhat, hogy a mű autentikus táncok és dalok átiratain alapul (ami azonban az utolsó tétel kivételével nincs így). A húroshangszerekre, ütőkre és celestára írt Zenében (1936) és a Divertimentóban (1939) ezzel szemben a népzenéhez való viszony jóval elvontabb, inkább csak a felszín alatt érzékelhető; e művekben a „nemzeti” stíluselemek teljes mértékben beleolvadtak Bartók személyes zenei nyelvébe. A három mű tehát Bartók saját osztályozása szerint a népzenei anyag felhasználásának két különböző típusát testesíti meg: Amennyiben a Magyar képek nagyjából a „második” típusba sorolható, mely hagyományos dalok és táncok mintájára komponált dallamokon alapul, úgy a Zene és a Divertimento a „harmadik” típusba tartozik, melynél a zeneszerző a parasztzene jellemző morfológiai sajátosságait magáévá tette, és azokat mintegy átlényegített alakban juttatja érvényre, távol bármiféle konkrét minta stilizálásától.

Magyar képek zenekarra

Miután Bartók 1923-ban komponált Tánc-szvitjével első ízben aratott átütő nemzetközi sikert, zenekari művei iránt megnőtt az igény, többek között – s különösen – rövidebb, könnyebb kompozíciók iránt. Nem utolsó sorban ezért határozta el a zeneszerző, hogy 1931 nyarán, egy Mondsee-i tartózkodás alatt egy sor régebbi zongoradarabot meghang-szerel, hogy azokat ily módon a szélesebb nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegye. Egyik, édesanyjához írott levelében 1931. augusztus 15-én említette, hogy ezt a „kis zenekari suite”-et „a pénz miatt” állította össze, s reméli, hogy, mivel „tetszetős a zene, játszani sem nagyon nehéz és hogy »ismert« nevű szerzőtől van, bizonyára sokat fognak előadni”. Bartók itt valóban öt meglehetősen egyszerű, ugyanakkor annál markánsabb miniatűrt használt fel, melyek közül különösen az 1908-as Tíz könnyű zongoradarabból származó első kettőt, az „Este a székelyeknél”-t és a „Medvetánc”-ot gyakran és szívesen adta elő saját zongoraestjein is. Az „Este a székelyeknél” a magyar népzene két elemi típusát, a recitatív jellegű „Tempo rubatót” és a tánckarakterű „Tempo giustót” váltogatja, s az öt kontrasztáló szakaszt szimmetrikus formába fogja össze, míg a féktelenül kirobbanó „Medvetánc” a kelet-európai népzene egyik ősritmusára, az úgynevezett „kolomejka”-ritmusra épül.

A szvitet a Négy siratóének (c1909–10) második száma folytatja. Fő eleme, a címben szereplő „Melódia” először kíséret nélkül hangzik el, mintha messziről hallanánk, hogy aztán újbóli megjelenésekor fölfokozottan szólaljon meg – vibráló hangszínkísérettől körülölelve, mely éppen a zenekari változatban válik különösen hatásossá a vonóstremolók, hárfaglissandók és fúvós figurációk révén. Negyedik tételként az 1908–11-ben komponált Három burleszk második, „Kicsit ázottan” című darabja szolgál; a folytonos tempóingadozás és az elszórtan megjelenő szentimentális dalfoszlányok kedélyes–parodisztikus szándékkal idézik föl egy ittas ember tántorgását és ordítozó énekét. A szvitet az „Ürögi kanásztánc” zárja az 1908–09-ben írott Gyermekeknek sorozat második füzetéből, egy autentikus kanászdalon alapuló tánc, mely egyre erőteljesebbé válik mind dinamikailag, mind a fokozatosan gazdagodó hangszerelés révén, majd nyugodt utójátékban cseng ki. Az öt darab kontrasztgazdag, ám mégis gondosan kiegyensúlyozott egésszé áll össze, s tételrendjükben (melyben két scherzo fogja közre a középpontban álló „siratóéneket”), könnyen fölismerhetjük a Bartók által annyira kedvelt tükörszimmetrikus „hídformát”. A szvit részleges bemutatására (a negyedik tétel nélkül) Massimo Freccia vezényletével Budapesten, 1932. január 25-én került sor; a teljes mű nagy valószínűséggel először 1934. november 26-án hangzott el ugyancsak Budapesten; a Filharmóniai Társaság Zenekarát Heinrich Laber vezényelte.

Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára

Míg Bartók a Magyar képek esetében szabadon választhatta meg a zenekari apparátust – a kettős fákkal és kettőzött rezekkel ellátott standard szimfonikus zenekart választotta –, addig a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára esetében a megrendelő Paul Sacher meglehetősen pontosan előírta a rendelkezésre álló hangszerapparátust. Amikor ugyanis Sacher, a Bázeli Kamarazenekar alapító karmestere 1936. június 23-án azzal a kéréssel fordult a zeneszerzőhöz, hogy együttese fennállásának 10. évfordulójára új művet írjon, „kizárólag vonósokra, vagy néhány további kiegészítő hangszerre” komponálandó darabot kért. Ez a megkötés, úgy tűnik, nagyon is megfelelt Bartóknak, mivel csupán néhány nappal a fölkérés kézhezvétele után elfogadta a megbízást és mindjárt igen pontosan megadta, hogy egy „húros hangszerekre (tehát a vonósokon kívül zongorára, celestára, hárfára, xylophonra és ütősökre) komponált műre” gondol. Amilyen gyorsan a két muzsikus, akik 1929-ben, Bartók bázeli vendégjátéka alkalmával ismerkedtek meg, a megbízás feltételeiről megállapodott, éppoly gyorsan készült el a partitúra. A zeneszerző már 1936. szeptember 7-én lezárta a Zene kéziratát. Ez annál is meglepőbb, mivel ez egyike legeredetibb és legkomplexebb alkotásainak. Nem csak az instrumentárium szokatlan a maga gazdag ütős apparátusával és kétkórusos módon osztott vonóskarával, mely újszerű, Bartók által virtuóz módon használt hanghatásokat és a dialogizálás változatos lehetőségeit nyitja meg, hanem az is szokatlan, ahogy itt négy, igen különböző tétel kényszerítő logikával, egyetlen organikus folyamattá kapcsolódik össze. Az egyes tételek ugyanis különösen egyediek mind karakter, mind kompozíciós technika, mind az alapul szolgáló formaszerkezet szempontjából. Egy pianissimóból induló, hatalmas

csúcspontig fokozódó, majd ismét a csendbe visszahulló nyitótételt, mely „legyező-” vagy „kettős körfúgaként” épül föl (azaz olyan fúga, melynél az egyes témabelépések az A kezdőhangtól két ellentétes irányú kvintsoron haladnak az Esz ellenpólusig, onnan pedig ismét variált, rövidített formában visszatérnek a kiindulóponthoz), előbb egy sodró erejű szonátatétel, majd egy szimmetrikus, illetve „hídformájú”, titokzatos természethangokat megidéző „Éjszaka zenéje”, végül pedig egy többszörös tempófokozatokkal fölépített, pergő rondó-finálé követ. Ugyanakkor azonban az, hogy Bartók a Zenében valamennyi tétel hangnemét az A-C-Esz-Fisz kisterc-láncon elhelyezkedő hangnemi központokra építi, különösen pedig, hogy a másodiktól a negyedik tételig újra és újra visszautal a nyitótétel témájára, figyelemre méltó koherenciát és ciklikus zártságot kölcsönöz a műnek. A második tételben a tételeken átnyúló ciklikus téma leplezetten jelenik csak meg, a harmadik tételben pianissimo dinamikával dallamsorról dallamsorra idéződik fel (mégpedig úgy, hogy a téma négy dallamsora a tétel öt főrészének átvezető tagjaként funkcionál), a fináléban végül egészében, szélesen éneklő fortissimóval (molto espressivo) tér vissza, mint a művet megkoronázó csúcspont; itt azonban nem az eddig hallott kromatikus alakjában, hanem diatonikussá tágított hangközszerkezettel.

A Zenében Bartók teljesen szervesen olvasztotta egybe a műzenei és a magyar népzenei hagyományokat; az utóbbiak többek között hangszeres játéktechnikai sajátosságokban vagy bizonyos dallamképletek szintaktikai mélystruktúrájában érvényesülnek. A kompozíció kiemelkedő művészi értékét mind a közönség, mind a kritika hamar felismerte. A mű már az 1937. január 21-i ősbemutatón (a megrendelő Paul Sacher vezényelte Bázeli Kamarazenekarral) nagy visszhangot váltott ki, és igen jelentős játéktechnikai nehézségei ellenére egyetlen éven belül közel ötven előadást ért meg Európában és Amerikában. Ez volt Bartók egyik legjelentősebb, egyúttal egyik utolsó nagy sikere Európában, minthogy már az ősbemutató idején drámai módon kiéleződtek azok a politikai tendenciák, melyek két és fél évvel később a 2. világháború kitöréséhez vezettek, s melyek a komponistát 1940 októberében az Egyesült Államokba történő emigrációra kényszerítették.

Divertimento vonószenekarra

Svájci barátnéjának, Annie Müller-Widmann asszonynak írt 1937. májusi levelében Bartók már nagy aggodalommal írt a nemzeti szocializmus megállíthatatlan terjedéséről, 1938 áprilisában pedig kijelentette, minden arra vall, hogy „Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek”. Majd hozzátette: „Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet.” Ebben a végletesen feszült, nyomasztó gondokkal teli időszakban kapta meg 1938. november 25-én Paul Sacher fölkérését egy újabb mű megírására, ugyancsak a Bázeli Kamarazenekar számára. Bartók megígérte, hogy 1939 nyarán munkához lát, és örömmel fogadta el Sacher meghívását, hogy az általa rendelkezésre bocsátott saaneni házban, a Berni Alpokban, a világtól elvonulva dolgozzon. Itt vetette papírra a vonószenekari Divertimentót mindössze tizenhat nap alatt (augusztus 2. és 17. között). Meglepő lehet, hogy a nyár szorongató politikai eseményei közepette, melyek két héttel a mű befejezése után a világháború kitöréséhez vezettek, a komponista az alkotói munkára egyáltalán összpontosítani tudott, s hogy éppen egy „divertimentót” komponált. Teljesen téves volna azonban azt hinnünk, hogy Bartók egyszeriben valamiféle a világtól elforduló, életidegen neoklasszicizmusnak kezdett hódolni: mert ugyan a mű szokatlanul könnyen érthetőnek tetszhet, s noha a tutti és (szolisztikus) concertino váltakozására épülő barokk szerkesztőelvhez nyúlik vissza, a zenét rendkívüli, olykor egyenesen szorongató mélység és kifejezőerő jellemzi. Különösen áll ez az (utoljára elkészült) középső tételre, mely éles kromatikájával és kétségbeesett feljajdulásaival egy magyar sirató hangulatát idézi fel. Még az egymással lényegi motivikus kapcsolatok révén összefüggő szélső tételekben is újra meg újra komorabb, részben akár fájdalmas–nosztalgikus rezdülések törik meg és fátyolozzák el a derűs, oldott alaphangulatot; de a zárótétel vége felé beékelődő szentimentális pizzicato-polka sem éppen tetszetős gesztus, hanem egyértelműen keserű, ironikus fölidézése a hitelét vesztett „boldog békeidőknek”. Hiszen e kompozíció mélységes komolyságában és érzelemgazdagságában éppúgy nem kételkedhetünk, mint „időszerűségében”; éppen ezért mai szemmel teljességgel érthetetlen, hogy a kritikus Walter Nef az ősbemutató után (1940. június 11-én, a Bázeli Kamarazenekart Paul Sacher vezényelte) a Divertimentót „szórakoztató zenének” titulálta, „ahogy azt a régivilágbeliek elvárták volna”.

Felix Meyer
(Vikárius László fordítása)

FÜGGELÉK

Bartók levele édesanyjának és nagynénjének, Mondsee, 1931. aug. 15., részlet

Édes Mama és Irma néni! ... Azóta semmi nevezetes, csupán – és ez bizonyára téged különösen érdekel – hogy meghangszereltem az Este a sz[ékelyeknél-].t, a Medvetáncot, a Kicsit ázottan-t, egy sirató éneket és mégvalami rövidet. Ez mármostan egy kis zenekari suite, amit a pénz miatt állítottam össze, t.i. ilyesmit – tekintve hogy tetszetős a zene, játszani sem nagyon nehéz és hogy „ismert” nevű szerzőtől van, bizonyára sokat fognak előadni, rádióban stb. Majd meglátjuk.

Bartók levele Paul Sachernek, 1936. jún. 27., részlet

… húros- és ütőhangszerekre (tehát a vonósokon kívül zongorára, celestára, hárfára, xylophonra és ütősökre) komponált műre gondolok; feltételezem, hogy ezek kezelése semmiféle nehézségbe nem ütközik. Kényesebb azonban annak a kívánságnak a kielégítése, hogy a mű ne legyen túl nehéz. A technikai nehézségeket előreláthatólag sikerül majd elkerülni; nehezebb azonban a ritmikai nehézségek elkerülése. Ha az ember valami újat ír, már egymagában annak szokatlan volta is nehézséget jelent az előadók számára. Mindenesetre igyekezni fogok itt is minél könnyebben játszhatót írni. Végül is sohasem kimondottan azzal a szándékkal írok, hogy minél nehezebben előadhatót hozzak össze.

Bartók ismertetője a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára formai felépítéséről

I. tétel, A-ban. Bizonyos elvek szerint meglehetősen szigorúan kezelt fúgafajta. Éspedig: a 2. szólam egy kvinttel magasabban lép be, a 4. a 2.-hoz viszonyítva ismét egy kvinttel magasabban, a 6., 8. ugyanígy stb.; a 3., 5., 7. stb. ezzel szemben mindig egy kvinttel mélyebben. Miután mindkét irányban elérték a legtávolabbi hangnemet – Esz – (a tétel csúcspontja), a további belépések a témát megfordításban hozzák, amíg ismét elérkeznek az alaphangnemhez – A –, s ezután rövid kóda következik. NB. 1. Néhány egymásutáni belépés szűkmenetet ad; 2. más belépések a témát nem teljes formájában, csak töredékesen szólaltatják meg.

II. tétel, C-ben. Szonátaforma (melléktéma G-ben). A kidolgozási részben az 1. tétel témája is megjelenik megváltozott alakban, később a IV. tétel főtémájára történik utalás. A visszatérés az expozíció 2/4-es ritmusát 3/8-ossá változtatja.

III. tétel, Fisz-ben. „Hídforma”: A, B, C, B, A. Az egyes szakaszok között az I. tétel témájának egy-egy szakasza jelenik meg.

IV. tétel, A-ban. Formai váz: A + B + A, C + D + E + D + F, G, A. A G rész (203-234. ütem) az I. tétel főtémáját hozza vissza, de eredeti kromatikus formája helyett diatonikussá tágítva.

Bartók levele Paul Sachernek, 1939. júl. 1., részlet

Ahogy Önnek márciusban mondtam, csak augusztusban láthatok neki a munkának, úgy hogy csak augusztus végén, amikor a munka már kellően előrehaladt, tudok véglegeset mondani. Amint látja, minden évben ugyanaz a munkarend. Egyébként valamiféle concertinóval váltakozó concerto grossóra gondolok; tudnom kellene azonban, hogy vannak-e a zenekarban megfelelő emberek a vonósnégyes szólóhoz (természetesen ezeknek a szólistáknak a része távolról sem volna olyan nehéz, mint a vonósnégyeseimnél). Rokonszenves számomra az a gondolat, hogy tuttik és szólók váltakozzanak egymással. De kérem Önt, hogy nyíltan mondja meg nekem erről a véleményét; amennyiben ez a megoldás az Ön céljainak nem felelne meg, akkor a szabályos módot választanám. – Ha a bizonytalanság ellenére már hirdetni akarná, ez nem hangozhat másként, mint Mű {Suite ?) vonószenekarra.

Bartók levele Béla fiának, Saanen, Chalet Ällen, 1939. aug. 18., részlet

Édes Fiam, ... Valahogyan régi világbeli muzsikusnak érzem magam, akit a mecénása vendégül hívott. Mert azt ugye tudod hogy teljesen Sacherék vendégeként vagyok itten, mindenről ők gondoskodnak – távolból. Szóval egyedül lakom – egy néprajzi objektumban: teljesen szabályszerű parasztházban. Berendezése ugyan már nem néprajzi jellegű, de annál jobb, mert legesleg-összebb komfortú. Még zongorát is hozattak számomra Bernből. Aug. 2.-án 10-re volt jelezve az érkezte, és képzeld, nem 12-re vagy d.u. (mint nálunk szokásos) valamikor állítottak be vele, hanem 3/4 10-kor. A pedellusné főz és takarít, nagyon rendes, becsületes asszony, óhajom parancs neki. Ujabban még az idő is kedvez nekem – 9-ik napja, hogy gyönyörű derült az ég, egy szem eső sem esett 9.-e óta. Ugyan kirándulásokat illetőleg hiába kedvez, nem használhatom: dolgoznom kell. És éppen Sacher számára: megrendelés (valamit vonószenekarra); ez is hasonlóvá teszi helyzetemet a régi muzsikusokéhoz. Szerencsére jól ment a dolgozás, 15 nap alatt elkészültem vele (egy kb. 25 perces mű), éppen tegnap fejeztem be. Most egy másik megrendelésnek kellene még eleget tennem: Székely Z.-nak (illetve az „Uj Magyar Vonósnégyes”nek) egy vonósnégyest. 1934 óta jóformán csak megrendelésre dolgozom!

Paul Sacher: „Bartók Béla emlékezete”, 1945, részlet

Aki Bartókkal találkozott, gondolva művei ritmikai őserejére, meglepődött vékony, törékeny alkatán. Külső megjelenésében finom idegzetű tudóst mutatott. Ez a fanatikus akarattal és könyörtelen szigorúsággal áthatott, forró szívvel cselekvő ember megközelíthetetlennek látszott és tartózkodóan udvarias volt. Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemében fenséges tűz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta. Ha egyszer-másszor muzsikálás közben valamilyen különösen nyaktörő és nehéz hely jól sikerült, gyermekes huncutsággal nevetett, s ha jól végzett munkán örvendett, valósággal sugárzott. Többet jelentett ez minden kötelező bóknál; ilyet sohasem hallottam tőle.