Bartók Új Sorozat 2.

English

Hallgasson bele vagy vásárolja meg - akár tételenként!

Kritikák

1-10

Kossuth, szimfóniai költemény / symphonic poem

(1903, BB 31, DD 75)

18'16"

11-24

A fából faragott királyfi– táncjáték egy felvonásban

Szövegét írta: Balázs Béla

op.13 (1914–17, BB 74, Sz 60)

53'06"

Összidő: 71'36"

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Vezényel:

Kocsis Zoltán

BB = Somfai László műjegyzéke

DD = Denijs Dille műjegyzéke (fiatalkori művek)

Sz = Szőllősy András műjegyzéke

	Kossuth, szimfóniai költemény (1903, BB 31, DD 75)	18'16"
1	I. („Kossuth”)	1'23"
2	II. („Mi bú nehezül lelkedre, édes férjem?”)	0'59"
3	III. („Veszélyben a haza!”)	0'52"
4	IV. („Hajdan jobb időket éltünk”)	1'12"
5	V. („Majd rosszra fordult sorsunk”)	0'59"
6	VI. („Harcra fel!”)	0'52"
7 8 9 10	VII. („Jöjjetek jöjjetek! szép magyar vitézek, szép magyar leventék!”) VIII. ... IX. („Mindennek vége!”) X. („Csöndes minden, csöndes”)	3'21" 5'02" 2'51" 0'49"

1903-04 fordulóján: a Kossuth-szimfóniai költemény szerzője

Zeneakadémiai tanulmányainak befejező évében, 1903-ban ugyanaz a hazafias lelkesedés hevítette Bartókot, amely akkoriban az egész főváros közhangulatát jellemezte. Bár Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia államrendszerében viszonylag önálló volt, a kilencszázas évek elején egyre erősebben jelentkezett a teljes függetlenség gondolata, a 48-as szabadságharctól örökölt nemzeti eszmények újrafogalmazása. Az ifjú, akkor huszonkét éves Bartók is hazafias lázban égett, zsinóros magyar ruhában járt, családjában azt követelte, ne használják a német nyelvet. „Kell, hogy minden ember, midőn férfiúvá fejlődött, megállapítsa, minő ideális cél érdekében akar küzdeni, hogy eszerint alakítsa egész munkálkodásának, minden cselekedetének mineműségét – írta édesanyjának 1903 szeptemberében Gmundenből. – Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát.”

Zenei ízlését ugyanakkor még a német tradícióhoz való vonzódás jellemezte, és miután sikerült eltávolodnia fiatalkori darabjainak Brahms-stílusától, egy másik német muzsikusban, Richard Straussban fedezte fel az újabb ideált. Zeneszerzői „stagnálásomból mint a villám ragadott ki az »Imígyen szóla Zarathusztra« első budapesti előadása (1902); a mű, amelyet a legtöbb pesti muzsikus írtózással hallgatott, engem a legnagyobb elragadtatással töltött el: végre megpillantottam az irányt, amely újat rejt méhében – írta 1918-ban fogalmazott önéletrajzában. – Rávetettem magam Strauss partitúráinak tanulmányozására és ismét elkezdtem komponálni.”

A Strauss-partitúrák tanulmányozásának hamarosan meglett az eredménye: 1902 decemberében és 1903 januárjában Bartók valósággal elkápráztatja a Zeneakadémia tanári karát és a bécsi Tonkünstlerverein közönségét az Ein Heldenleben (Hősi élet) fejből, zongorán való előadásával. Másrészt Richard Strauss szimfonikus költeményének hősfigurája indítja Bartókot arra, hogy ő is egy hőst rajzoljon meg, hasonlóképpen szimfonikus formában. Míg azonban Strauss hőse elvont, nem létező figura, Bartók a nemzeti lelkesedés korszakában szinte magától értődően alakítja ki a maga konkrét hősét – Kossuth Lajos, az 1848-as magyar szabadságharc vezérének alakjában. Így született meg az ifjú Bartók első nagyszabású zenekari műve, a „Kossuth” szimfóniai költemény; 1903 tavaszán már kész volt a zongorapartitúra, és ugyanez év nyarán, az ausztriai Traunsee északi sarkában fekvő bájos városkában, Gmundenben elkészült a teljes zenekari verzió, Strauss sugallta óriás zenekarra.

A magyar származású, Bayreuthban és Manchesterben világhírűvé vált karmester, Richter János 1903 júniusában, rövid magyarországi látogatása alkalmával ismerte meg Bartókot, aki zongorán eljátszotta neki a Kossuth-szimfóniát. Ez elegendő volt Richter számára, hogy a fiatal szerzőt a mű meghangszerelésére biztassa, és egyben ígéretet tett a darab manchesteri bemutatására. Az ősbemutatót azonban mégis Budapesten tartották, 1904. január 13-án a Filharmóniai Társaság hangversenyén, Kerner István vezénylete alatt. Richter is betartotta ígéretét, mert egy hónappal később, február 18-án Manchesterben is felhangzott a mű, ahol Bartók mint zongoraművész is bemutatkozott. A manchesteri bemutató műsorfüzetébe Bartók az alábbi, külföldiek számára fontos magyarázatot írta:

A Budapesti Filharmóniai Társaság 1904. január 13-i hangversenyének programja, a Kossuth-szimfónia bemutatójával

„A magyar történelemben 1848 egyike a legnevezetesebb esztendőknek; ekkor tört ki a magyar szabadságharc: élet-halál küzdelem, melynek célja volt véglegesen megszabadulni az osztrákok és a Habsburg-dinasztia uralma alól. A forradalom vezetője, lelke Kossuth Lajos volt. 1849-ben az osztrákok látván, hogy a magyar csapatokkal szemben egyre-másra vereséget szenvednek, segítségül hívták az oroszokat, kiknek sikerüIt a magyar hadsereget teljesen legyőzni. Így látszólag örökre megsemmisült a magyar államiság. Ezek az események szolgálnak a szimfóniai költemény programjának alapjául.” Ezt a szöveget követte a budapesti bemutató alkalmából is közzétett tartalmi ismertetés, mely az egybekomponált szimfónia egyes részeit kommentálta, a szerző megfogalmazta címekkel: I. „Kossuth” – II. „Mi bú nehezül lelkedre, édes férjem”– III. „Veszélyben a haza!”– IV. „Hajdan jobb időket éltünk…” –V. „Majd rosszra fordult sorsunk…” – VI. „Harcra fel!” – VII. „Jöjjetek, jöjjetek! szép magyar vitézek, szép magyar leventék!”– VIII. … – IX. „Mindennek vége!” – X. „Csöndes minden, csöndes…” (Zeneközlöny, 1904. január 11.)

A koncepció és a hangszerelés straussi, de a dallamok és harmóniák Liszt Ferencet követik. Bartók ugyanis tudatosan és hangsúlyozottan magyar nemzeti karakterre törekedett, és ehhez elsősorban Liszt szimfonikus költeményeiben, és azokon belül is a kifejezetten magyar hangvételű részletekben találhatta meg a példát. Ez tévútra is vezette a korabeli kritikusokat, mert a 19. századi magyar zene közvetlen folytatását hallották meg a Kossuth-szimfóniában.

A „Kossuth”-szimfóniát ma igencsak távolinak, idegennek érezzük, még az olyan fiatalkori kompozíciókhoz képest is, mint például az 1908-ban befejezett Bagatellek vagy az 1. vonósnégyes. De mai füllel a humor és a gyász olyan mozzanatait is meghalljuk benne, melyek az érett Bartók zenei gondolkodásának nyomait vetítik előre. A támadó és időlegesen győztes magyar seregekkel szemben felvonuló osztrákokat a „Gott erhalte”, az osztrák himnusz idézése ábrázolja, ám az eredeti, Haydntól származó dúr dallamot Bartók mollá zsugorítja, és fagott-kontrafagott hangszereléssel megsemmisítő karikatúrává torzítja. A gyászt pedig egy olyan szívbe markoló, makacsul ismétlődő basszus-motívum teszi megragadóvá, melynek útja egyenesen vezet Bartók 1912-ben komponált, de csak 1921-ben meghangszerelt Négy zenekari darabjának „Marcia funebre” tételéhez.

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara elnök-karnagyával, Kerner Istvánnal

A fából faragott királyfi – táncjáték egy felvonásban

Szövegét írta: Balázs Béla
op.13 (1914–17, BB 74, Sz 60)

53′06″

Furcsa, primitív kép. Baloldalt elöl dombocska, azon is kicsi kastély, melynek elülső fala hiányzik, úgyhogy beléje látni. Kicsi szoba látható benne, egy kerekes rokka hozzávaló székkel meg kinéző ablak. A kicsi kastély kapujából út kanyarodik le a kicsi patakhoz, mely a dombocska lábában fekszik környül mint kerítő öv. De kis hidacskával áthajlik rajta és egy erdőn megy keresztül, melynek négy sor fája négy közben áll rendesen a kerek patakocska mentén.
Jobboldalt egészen hátul másik dombocskán szintén kicsi kastély van. Abba nem lehet belelátni. Onnan is út vezet le, melynek mentén, a színpad közepe táján, igen nagy kő fekszik.

3'17"

Függöny: (A tündér a domb bal oldalán áll, a királykisasszony az erdőben ül.)
(A királykisasszony játékos mozdulatai.)
I. tánc. (A királykisasszony tánca az erdőben)

0'50"

A tündér mozdul. Csodálatos, széles íveket húz karjával a vidék felett, lassan lemegy az erdőbe. A királykisasszony mindevvel nem törődve gondtalanul tovább táncol. Megnyílik a túlsó vár kapuja és kilép rajta a királyfi. A tündér az erdőben az őt körültáncoló királykisasszonyt fölparancsolja a várába. (6 mozdulat:) A királykisasszony pajkosan ellenszegül a parancsnak, el-eltáncol, pajzánkodik. A tündér megismétli parancsát. A királykisasszony megismétli elõbbi játékát, végre mégis sikerül a tündérnek őt a vár felé hajtani; áthalad a hídon.
I. tánc vége.

2'08"

A királyfi a túlsó vár kapujából lassan elindul, eleinte keveset haladva; a tündér közben visszafordul és az erdőn át a királyfi felé tart. A királyfi meglátja a tündért, elfordul, irányt változtat; lefelé haladása határozottabbá válik. A királykisasszony, mielőtt várába beérne, ismét láthatóvá lesz. A királyfi, amint a színpad jobb szélére ért, felnéz a dombra és meglátja a királykisasszonyt, egyszeribe belészeret, előre fut, jobbra fut, balra fut, azt se tudja, hová fusson. De a királykisasszony, anélkül, hogy a királyfit észrevette volna, eltűnik vára kapujában.

A királyfi szerelmes mozdulata.
A királyfi leül, fájdalmasan töpreng, mitévő legyen. Felugrik.

2'21"

„Felmegyek hozzá, ez a legegyszerűbb” és már fut is az erdő felé. Amint már szinte az erdőhöz ért, a tündér bűvös köröket rajzol karjaival (3 mozdulat).
II. tánc. Az erdő megmozdul (eleinte bizonytalan, nem táncszerű mozdulatok.) A királyfi kétszer is visszahőköl, majd kővé meredten szemléli az erdő táncát. A királyfi hirtelen nekimegy az erdőnek (küzdelemtánc). A királyfinak sikerült átjutnia az erdőn, mely lassanként lecsendesedik.

5'23"

A királyfi fáradságából fölocsúdva neki szánja magát a továbbindulásnak; indul a hídhoz: amint odaér, a tündér ismét bűvös köröket rajzol.
III. tánc.A patak fölemelkedik medrében és fölemeli a hidat. A királyfi visszahőköl, nézi a játékot; próbálna átmenni, nem tud. A királyfi csüggedten visszaballag; a hullámok szinte lecsendesednek. A királyfi újra nekimegy a pataknak, mire a hullámzás újra megkezdődik.
A királyfi nem tud átjutni a patakon, – (a patak megnyugszik,) – visszakullog az erdő túlsó szélére, leül, gondolkozik:

4'10"

ötlete támad: nekiül, hogy botját kikészítse és ráakassza palástját.
A királyfi a kikészített botra akasztott palástot egy kőre állva magasra felmutatja. Várakozás.

A királykisasszony váracskájában egykedvűen dolgozik; észreveszi a felmutatott palástot, de nem törődik vele. A királyfi újra kétségbeesik, újabb ötlete támad. Fogja a koronáját és gondosan ráigazítja a palástos bot tetejére. A királyfi felmutatja a palástos, koronás botot. A királykisasszony ismét észreveszi a bábot, ismét nem törődik vele. A királyfi újabb kétségbeesése: előveszi ollóját, tőből levágja haját és ezt is ráigazítja a botra. A királyfi ismét felmutatja a bábot.

4'46"

A királykisasszony észreveszi a bábot; a báb megtetszik neki, – indul is már le a váracskájából. A királykisasszony leér, a királyfi kilép a földbe szúrt báb mögül és kitárja karját, de a királykisasszony undorodva menekül előle. A tündér (három) bűvös mozdulattal megeleveníti a fabábot; a fabáb megmozog. A királyfi a királykisasszonyt meg akarja akadályozni abban, hogy a fabábhoz érjen; a királykisasszony undorodva szökik előle.
A királykisasszony elérte a bábot; táncra perdül vele. IV. tánc.
A báb és a királykisasszony kitáncol a színpadról.

7'72"

A királyfi végleg kétségbeesik. Bánatában lefekszik, talán el is alszik. A tündér kilép az erdőből; a királyfihoz megy, hogy vigasztalja. És szavára a dolgok megelevenednek és hódolva a királyfi lé vonulnak.

5'54"

A tündér egy virágnak kelyhéből aranyhajat vesz elő és a királyfi fejére simítja, egy másikból koronát és a királyfi fejére teszi, egy harmadikból palástot és a királyfira adja. Nagy apoteózis. Sorfalat állnak a fák, vizek, virágok. A tündér kézen fogja a királyfit és átvezeti balra a domb lábához. Diadal, pompa, fényesség: „Íme, itt király vagy.”

3'26"

Egyszerre csak megjelenik a túlsó oldalon, a színpad jobb sarkában a királykisaszszony a fabábbal; az istenadta már nagyon kificamodott. Koronája félrecsapva, palástja félvállon fityeg, parókája nyakába csúszott.
V. tánc. A királykisasszony táncra nógatja a fabábot. Dühösen újra és újra nógatja, de a báb furcsa és siralmas táncot jár. A királykisasszony haragos mozdulata; új próbálkozás a táncra. A királykisasszony utálja is már a fabábot. Dühösen ellöki magától.

2'56"

És íme! meglátja a fényben tündöklő királyfit.
VI. tánc. Magát kellető tánccal hívogatja magához. A királyfi szívéhez kap; hanem aztán… elutasító mozdulatot tesz és elfordul.

1'36"

VII. tánc. A királykisasszony ijedten a királyfi után akar menni, de az újra megelevenedett erdő nem engedi át. Kétségbeesetten próbál átjutni az erdőn, de sikertelenül. Szomorúan visszavonul. Közben megbotlik a fabábban, dühösen rúg egyet rajta. Kétségbeesésében ledobja koronáját, palástját; végül még haját is levágja. Aztán szomorúan lekuporodik és kezébe temeti arcát. Közben azonban elésompolyodik a királyfi. Meglátja a bánkódó királykisasszonyt, hozzámegy és magához akarja ölelni. A királykisasszony szégyelli kopaszságát, (elutasító mozdulat)

5'06"

de a királyfi nem tágít, magához öleli. Hosszú csók. A dolgok pedig lassankint régi
alakjukat öltik magukra, elfoglalják eredeti helyüket.
A függöny lassan legördül.

3'53"

A fából faragott királyfi szüzséje a Nyugat című irodalmi folyóirat 1912. december 16-i számában jelent meg szcenárió formában, a színpadkép és nyolc tánc tartalmának részletes leírásával. Szerzője Balázs Béla író, költő, filmesztéta (1884–1949), aki Bartók 1911-ben befejezett operájának, A kékszakállú herceg várának is szövegírója volt, s aki a táncjátékot – mint maga nyilatkozott róla – kifejezetten Bartók számára írta. A komponáláshoz külső indíték, az Operaház megrendelése is hozzájárult.

„Talán furcsán hangzik – nyilatkozta Bartók 1917. május 12-én, a bemutató napján a Magyar Színpad című újságnak –, de megvallom, hogy e balett megírására »A kékszakállú herceg vára« című egyfelvonásos operám mellőzése adott impulzust. Ez a munkám tudvalevőleg egy operapályázaton megbukott… Első operámat annyira szeretem, hogy amikor Balázs Bélától a táncjáték szövegét megkaptam, rögtön arra gondoltam, hogy a balett látványosságával, színes, gazdag, változatos történéseivel lehetővé fogja tenni, hogy két művem egy estén kerüljön színre.” A táncjátékot végül is nem az operával együtt, hanem Gluck A rászedett kádi című egyfelvonásos operájával és egy Mozart-zenéből készült balettel mutatták be, de kétségtelenül segítette a Kékszakállú útját is, mert 1918 májusában azután a két Bartók-mű együtt kerülhetett színre.

Bartók csak 1914-ben kezdett bele a komponálásba, s a művet 1917-ben fejezte be. A partitúra 1914 és 1916 között sokáig készült, a munka hosszabb időre abba is maradt, aminek okát nem a háborúban kell keresni, hiszen ebben az időszakban is számos kompozíció került ki Bartók keze alól. Ekkoriban – 1915-ben – keletkeztek a Román kolinda-dallamok és a Román népi táncok, ekkor kezdte el az Op.15-be tartozó dalok és a 2. vonósnégyes komponálását, 1916 tavaszáig pedig nem csak a megkezdett dalsorozatot fejezte be, de újabb öt dalt komponált Ady Endre költeményeire, és megírta egyik legjelentősebb zongoraművét, a Szvitet. A táncjáték komponálását tehát számos más munka szövi keresztül-kasul.

Az 1915-ben kezdődő alkotói fellendülést 1913-ban teljes hallgatás előzte meg. E hallgatás azonban nem a terméketlenség hallgatása, mögötte friss benyomások gyűltek, ekkor érett be több évi román gyűjtésének eredménye, a bihari gyűjtés kiadása, ekkor járt Észak-Afrikában arab népzenét gyűjteni, és feltehetően ekkor ismerkedett meg behatóbban két nagy kortársának, Schoenbergnek és Stravinskynak a művészetével is. A táncjáték komponálása szempontjából persze az orosz mesteré volt az ösztönzőbb hatású, hiszen Stravinsky Párizsban bemutatott balettjeinek példája minden bizonnyal szerepet játszott Bartók elhatározásában, hogy maga is megpróbáIkozzék ezzel a – saját szavait idézve – „színes, látványos műfajjal”. A fából faragott királyfi számos részletében – különösen pedig a hangszerelésben – a Tűzmadár, a Petruska és a Rossignol hatását is felfedezhetjük.

A Fából faragott királyfi 1917 május 12-i bemutatójának, Bartók első színházi premierjének plakátja

A fából faragott királyfi nagy, átütő sikert aratott. Része volt ebben gróf Bánffy Miklós festőművésznek, az Operaház intendánsának, aki a díszleteket tervezte, és mindenekelőtt az olasz karmesternek, Egisto Tangónak, aki a zenei betanítás nehéz és valóban úttörő jellegű munkáját végezte a szerző legteljesebb elismerésével. Tangónak köszönhető, hogy a Delibes-féle balettmuzsikához szokott budapesti közönség végül is be tudta fogadni ezt az egészen más fajsúlyú zenét. Balázs Béla táncjáték-szüzséjében – a korábbi misztériumhoz hasonlóan – a népi motívumok sajátos módon keverednek a századforduló korának pszichologizáló szemléletével. Mesebeli kis kastélyban él a hiú, csak a maga szépségével törődő királykisasszony. A szomszéd váracskából egy királyfi indul vándorútra, s amikor meglátja a királykisasszonyt, menten belészeret. Fel is menne hozzá, ám a természet erői felett uralkodó tündér akadályokat torlaszt elébe. Először az erdő fái elevenednek meg, hogy útját állják; a királyfi meg is küzd velük, ám akkor a patak emelkedik ki medréből. A királyfi végül is cselhez folyamodik, hogy a királykisasszonyt lecsalogassa várából: fabábot farag, ráakasztja palástját, koronáját, még a haját is levágja, és ráilleszti, hogy élethűbb legyen a fabáb. A királykisasszony, akit eddig a királyfi szerelmes szavai meg sem érintettek, megörül a játéknak, leszalad hozzá kastélyából.

A bábut azonban a természet tündére életre varázsolja, s így az, merev lábaival, szögletes mozdulataival táncba viszi a királykisasszonyt, mégpedig félelmetes, démoni táncba. A csalódott királyfi magára marad, csak a megelevenedő természet vigasztalja: a tündér parancsára hódolnak előtte a fák, elvesztett palástja, koronája, haja helyett a maguk virágaival ékesítik. Közben a királykisasszony visszatáncol a fabábbal, aki azonban, mint a lejárt játékszer, már csak épphogy csetlik-botlik, „koronája félrecsapva, palástja félvállon fityeg, parókája nyakába csúszott”. A királykisasszony el is dobja, és most már észreveszi a királyfit, akit a természet kincsei díszítenek. Belátja hibáját, menne is hozzá, ám ezúttal a királyfi fordul el tőle. És most a természet erői újra felkerekednek, hogy a királykisasszonyt is próbára tegyék. Az erdővel ugyan nem tud megküzdeni, de a legfőbb próbát mégis kiállja: ő is leveti palástját, koronáját, s az egykor annyira hiú leány még csodaszép hajától is megválik, csak hogy méltó legyen a királyfi szerelmére. A mese jól végződik, a királyfi és a királykisasszony boldogan egymáséi lesznek, a természet pedig magához emeli őket.

A mesebeli királyfi és királykisasszony tehát próbatétek árán, mint a népmesékben, nyeri el boldogságát. A próbatétmotívumot azonban itt egy másik motívum is átszövi: az igaz és hamis értékek szembeállítása, az élő, valóságos ember és az őt helyettesítő tárgy összetéveszt-hetőségének dilemmája. Balázs Béla főképp ebben látta művének alapeszméjét. „A fababa, amelyet az én királyfim készít azért, hogy őt jelentse, hirdesse a király-kisasszonynak, az a művész alkotása, amelynek ő mindenét odaadja, míg kész a mű, ragyogóan és tökéletesen, de a művész szegényen és kifosztva marad. Arra a gyakori mély művésztragédiára gondoltam, mikor az alkotás riválisa lesz az alkotónak, és arra a fájdalmas dicsőségre, amikor az aszszonynak jobban tetszik a vers a költőnél, a kép a festőnél” – írja az 1900-as évek elejének jellegzetes, szecessziós gondolkodásával.

Bartókot azonban inkább a szüzsé népmesei témája vonzotta, mely alkalmat adott számára a magyar népzenei elemek finom beillesztésére, népdalszerű dallamok megfogalmazására, ugyanakkor vonzó volt a királyfi és a fabáb zenében is jól kifejezhető szembeállításának lehetősége is. „A tavalyi évadban Strasser István bemutatta »Két portré« című szimfonikus művemet, melyek közül a másodikat (A Torz címűt) először hallottam ezúttal zenekartól. Ekkor kaptam inspirációt A fából faragott királyfi partitúrájának folytatásához” – mondta a már idézett Magyar Színpad-nyilatkozatban. A Két portréban ugyanis egyazon zenei anyagból fejti ki az „ideális” arcképet és annak groteszk változataképpen a „torzat”. Bartók számára tehát a mese akkor vált megkomponálható drámai anyaggá, amikor felfedezte benne a lehetőséget az egyetlen anyagból kifejtett kettősség – a szép és a torz, az igaz és a hamis, az emberi és az embertől idegen – ábrázolására.

A fából faragott királyfi zenéjében különösen nagy szerepet kap a mozgások és gesztusok ábrázolása, a főszereplők is mozdulatszerű zenei motívumokban élnek a színpadon. A királyfi megjelenéséhez például szorosan kapcsolódik egy olyan dallam, melynek nyugodt, menetelő ritmusa és egy adott hangtengelyhez való vissza-visszatérése jól ábrázolja a vándorlást. Amikor pedig a királyfi készítette fabáb – a tündér parancsára – megelevenedik, csaknem pontosan ugyanezt a dallamot halljuk, csak éppen a nyugodt, méltóságteljes mozgás helyébe ügyetlen, szögletes csetlés-botlás kerül, a tiszta hangokat pedig disszonanciák árnyékolják be. Hasonló összefüggést fedezhetünk fel a két főszereplő lelki arculatának ábrázolásában is. A királyfi alakjához szinte vezérmotívum-szerű következetességgel kapcsolódik szerelmének gesztikus kifejezése: egy hirtelen lehajló mozdulatból, majd fokozatos emelkedésből álló dallam. Ez szólal meg, amikor meglátja és megszereti a királykisasszonyt, és ez ismétlődik meg, valahányszor szerelmes gesztussal közeledik feléje. Ugyanez a leugró kvint-hangköz és felfelé záruló dallamív rejlik a fabáb táncában is, a királyfi érzelmét kifejező dallam azonban itt groteszk ugrálássá válik, a meleg színek-harmóniák helyébe üres kvintek és száraz, kopogó hangzások lépnek.

A királykisasszony zenéje, ahogyan Kroó György jellemzi: „egyenesen koreográfus számára készült… A gyors nekilendülés és hosszabb megállás váltakozása adja a motívum szökdécselő tánckarakterét.” Ezért felemelő a darab második része, melyben a királykisaszszony, felismerve a fabáb értéktelen voltát és a királyfi igaz érzelmeit, bűnbánóan vállalja maga is a próbát. Ezen a ponton a királykisaszszony zenei portréja is átalakul; a korábbi szeszélyes girlandok csak emlékeztető módon bukkannak fel, és a játszi szökellések helyébe súlyos, kifejező melodika lép, olyasféle dallamosság, amilyen a királyfi alakjához kapcsolódott. Bartók a Balázs Béla felvázolta művésztragédiát tehát kitágította, sőt helyébe általános emberi tragédiát állított, hiszen a táncjáték tágabb értelemben arról szól – és itt a Kékszakállú problematikája is átsejlik –, hogy férfi és nő találkozásának útjában valami félelmetes világ áll, s csakis az ezen való átjutás és a valóságos értékek felismerése teszi lehetővé a boldogságot.

Ezzel magyarázható, hogy a fabáb tánca, mely lehetne csupán ironikus, humoros, groteszk változata a királyfi érzelmesen kitárulkozó zenéjének, túllépi az ártatlan humor határát, és félelmetes, démonikus területekre merészkedik. Ugyanez a félelmetes hang szólal meg az erdő zenéjében is; a megelevenedő fák, melyek a királyfi útját állják, amikor a királykisaszszonyhoz akar eljutni, ugyanazt a hideg, embertelen erőt képviselik, amely az életre kelő bábból is veszélyt, romlást, pusztulást sugároz. Bartók scherzói, groteszk hangvételei között egyébként gyakran előbukkan az a kétértelműség, amely az alaphangot a könnyed humor, a groteszk zsánerkép világából a veszélyes, démonikus világ felé billenti.

Az erdő szerepének a kitágulása kissé kérdésessé is teszi a műben a természet jelentését: segít vagy ellenáll? Bartók ezt az ellentmondást a természet szerepének növelésével oldja fel: az erdő és a patak nemcsak ellenség, hanem barát is, egy nagyobb hatalom képviselője, és ezt a táncjáték bevezető és befejező zenéje fogalmazza meg a legmeggyőzőbben. Bartók egyik legszebb, legvarázsosabb természetzenéje szólal meg a hosszan zengő és zsongó C-dúr harmóniákkal, melyekbe még két disszonáns hang, az akusztikus bővített kvart és kis szeptím is konszonáns hatást keltve simul bele. Ami a táncjáték formáját illeti, Bartók maga nyújtotta az egyszerű magyarázatot. „A táncjáték zenéje szimfonikusan kidolgozott muzsikaféle, szimfonikai költemény, amelyre táncolnak. Világosan megkülönböztethető benne három rész, amelyeken belül azonban kisebb tagozódások is vannak. Az első rész a fabáb és a királykisasszony párostáncának befejezéséig terjed. A második, amely az elsőnél jóval nyugodtabb, tipikusan középtétel jellegű és a fabáb újra való megjelenéséig tart. A harmadik rész megismétlése az elsőnek, de az első rész tagozódásainak fordított sorrendjében, amit a szöveg természetszerűleg megkövetel.”

Tango Egisto (1873–1951)

Márffy Ödön festménye

A fordított sorrendben való visszatérés Bartók egyik nagy formai leleményének, a hídformának első megvalósulása. A mű centrumában a királyfi megdicsőülése áll, romantikus ihletésű, leginkább Wagnerre emlékeztető hangzatokkal ábrázolva, s a hangnem itt – a kezdet és a vég természeti muzsikáinak fényes C-dúrjával szemben – sötét cisz alaphangon nyugszik, vagyis a Kékszakállú „sötétség–világosság–sötétség” struktúrájával szemben itt a „világosság–sötétség–világosság” íve rajzolódik fel. Ez a szimmetrikus szerkezet Bartók műveiben később még nagyobb szerepet kapott: A csodálatos mandarin (1918–24) és a 2. zongoraverseny (1930–31) is erre épül, az öt tételből álló hídforma pedig a 4. és 5. vonósnégyesben (1928, 1934) nyerte el klasszikussá vált megfogalmazását.

Kárpáti János

Kocsis Zoltán (fotó: Felvégi Andrea)

Recording producer: Ibolya Tóth

Balance engineer: János Bohus

Edited by Mária Falvay

SACD mastered by János Győri

Recorded by PHOENIX STUDIO, Budapest at the Palace of Arts Bartók National Concert Hall

on 24, 27–28 September, 2005 –, and on 31 October, 1 November, 2006 –

Scores: Editio Musica Budapest –, Universal Edition, Wien –

Front cover: design by Péter Nagy

Booklet editor: Enikő Gyenge

Executive producer: Péter Nádori

P 2006 HUNGAROTON RECORDS LTD.

CD is manufactured by Sony DADC in Austria