Bartók Új Sorozat 9.

Saját instrumentumán, a zongorán kívül Bartóknak egyetlen más hangszerrel sem volt olyan bensőséges, egy életen át tartó kapcsolata, mint a hegedűvel. Alig volt tizennégy éves, amikor már belefogott egy hegedűszonáta komponálásába; közel fél évszázaddal később, egyik utolsó befejezett műve pedig a hegedűre írott Szólószonáta volt.

 

Bartók sohasem szűkölködött kitűnő hegedűs partnerekben. Zeneakadémista korában írott szonátáját kollégájával, Kőszegi Sándorral adta elő, de nem sokkal később a legendás hírű hegedűvirtuóz és pedagógus Hubay Jenő is eljátszotta a darabot. A következő években Bartóknak szoros kapcsolatai alakultak ki a Hubay-iskola több kiemelkedő tagjával. Kamarapartnerei között találjuk Vecsey Ferencet, Országh Tivadart, Gertler Endrét és Zathureczky Edét. Azon művészek között, akiknek eredeti műveket komponált, elsőként a nagy fiatalkori szerelmet, Geyer Stefit kell említeni (ez a kapcsolat ihlette a fiatalkori Hegedűversenyt), továbbá Arányi Jellyt; az őiránta táplált érzelmeknek köszönhetjük az 1921-22-es két hegedű-zongora-szonátát. De a férfibarátságoknak ugyanilyen fontos szerepük volt a Bartók-oeuvre kibontakozásában: Waldbauer Imrétől, Bartók sokéves szonátapartnerétől kezdve, aki a Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes primáriusaként az első két kvartettet mutatta be, egészen Yehudi Menuhinig, akinek az 1944-es Szólószonáta íródott. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a hegedűkompozíciók mind egy-egy, Bartókhoz közel álló konkrét személyhez szólnak, az ő adottságaikat, zenei habitusukat tekintetbe véve; a zeneszerző és előadó kettősségének minden esetben döntő szerepe van, szemben a zongoraművekkel, ahol a kettő ugyanaz a személy, és így teljesen más alkotói dinamikával állunk szemben.

 

Bartók hegedűs partnerei között megkülönböztetett helye van Szigeti Józsefnek és Székely Zoltánnak. Tagadhatatlan, hogy Szigeti (1892-1973), a ragyogó karriert befutott, nemzetközileg ünnepelt művész volt a sztár mindannyiuk között. Bartók és Szigeti hosszantartó barátsága, melyet jelentős számú fennmaradt levél is dokumentál, nemcsak az 1. rapszódiát inspirálta, hanem tíz évvel később a Kontrasztok triót is, amelyben Benny Goodman csatlakozott a két magyar művészhez. Az amerikai évek alatt Szigeti sokat segített Bartóknak; a zeneszerző tudta nélkül ő és Reiner Frigyes javasolta Koussevitzkynek, hogy rendeljen zenekari művet Bartóktól. Az eredmény: a zenekari Concerto.

 

Még szorosabb volt a barátság Bartók és a Szigetinél évtizeddel (Bartóknál 22 évvel) fiatalabb Székely Zoltán (1903–2001) között, (aki később mint a Magyar Vonósnégyes primáriusa szerzett világhírnevet). Székely első tanára az a Kőszegi Sándor volt, aki Bartók 1903-as hegedűszonátáját bemutatta, így ő már a Bartókmunkatársak második generációját képviselte. Bartók igen nagyra becsülte fiatal kollégáját, aki mindössze 18 éves volt 1921-ben, amikor első közös koncertjüket adták. Székely maga is komponált: saját szólószonátáját nagy sikerrel adta elő a Nemzetközi Kortárszenei Társaság (ISCM) velencei fesztiválján 1925-ben. Szigetinél „modernebb” zenei beállítottsága leolvasható a két rapszódia, a Szigetinek írott első, és a Székelynek dedikált második stiláris különbségeiből. (Érdemes megjegyezni, hogy Székely játszotta az 1. rapszódiát, de Szigeti sohasem adta elő a másodikat.) A Bartók–Székely együttműködés természetesen az 1939-ben Amsterdamban bemutatott Hegedűversennyel érte el tetőpontját.

 

A lemezünkön hallható három mű érdekes közös vonása, hogy mindhárom befejezésének több változata van. (Egyébként hasonló a helyzet a zenekari Concertóval is.) A körülmények, melyekre alább még visszatérünk, esetenként eltérőek. Érdemes azonban általánosságban hangsúlyozni, hogy Bartók olykor habozott, mielőtt rátalált egy-egy mű optimális befejezésére; vagy talán nem is egészen helyes „optimális” megoldásról beszélni, inkább a népzenei variálódás analógiáját segítségül híva el kell fogadnunk, hogy néha a mű nemcsak egyetlen, minden részletében meghatározott verzióban létezhet. Bár az elmúlt évtizedek hangversenygyakorlata többnyire megállapodott egyik vagy másik változat mellett, igen tanulságos a különböző verziókat egymás mellett meghallgatni.

 

 

Rapszódiák hegedűre és zenekarra

 

Kodály Zoltán 1927-ben írta a Marosszéki táncokat, előbb zongorára, később zenekarra. A két hegedűrapszódia egyesek szerint Bartók válasza barátja művére; először mindkét rapszódiát hegedűre és zongorára komponálta, és csak utóbb hangszerelte meg őket. Az 1. rapszódiát gordonkára és zongorára is átírta Pablo Casals számára (bár az ősbemutatón Kerpely Jenő játszott). A két rapszódia Bartók legigényesebb (és legterjedelmesebb) népzenei feldolgozásai közé tartozik; az 1.rapszódia zenekari változata az egyetlen Bartók-mű, amelynek partitúrájában cimbalom is szerepel.

 

A művek a Liszt-rapszódiák lassú-friss tételbeosztását követik. A népi dallamok (egyetlen kivétellel) mind Bartók saját gyűjtéséből származnak; az 1. rapszódiában szereplő egyetlen magyar és a másodikban felcsendülő egyetlen rutén dallamtól eltekintve a forrásanyag a román népzenéből származik. Valamennyi dallam eredetileg is hegedűn szólalt meg; Bartóknak éppen az volt a célja, hogy a népzene előadói stílusát bevezesse a nagyvárosi koncertek világába. Mint Szigeti József önéletrajzában megírta, Bartók ragaszkodott hozzá, hogy a hegedűművész a rapszódia eljátszása előtt meghallgassa az eredeti fonográf-felvételeket.

 

Bár Bartók, mint ezt Octavian Beu román népzenekutatóhoz intézett 1931-es leveléből tudjuk, szándékosan nem nevezte meg a dallamok forrását (csak nemzetiségüket árulta el), a kutatókat természetesen kezdettől fogva érdekelte a dallamok eredete, és meg is találták ezeket Bartók népzenei lejegyzései között. Az adatok könnyen hozzáférhetők Lampert Vera forráskatalógusában (Népzene Bartók műveiben: a feldolgozott dallamok forrásjegyzéke: Második, revídeált kiadás. Budapest, 2005).

 

Az 1. rapszódia lassú tétele két dallamra épül. Az első a Maros-Torda megyei Felsőrépáról (ma Vaˇ tava, Románia) való legénytánc, a második az „Árvátfalvi kesergő” néven ismert hegedűdallam Udvarhely megyéből, Medesérről (Medis¸ oru Mare, Románia). Ez utóbbit Vikár Béla gyűjtötte még 1900-ban, de Bartók felvette a saját rendszerébe, ahol (első felesége, Ziegler Márta kézírásával) máig megtalálható a támlap. A két dallam nagyjából szabályos A-B-A formába rendeződik, de a tétel legvégén Bartók váratlanul visszaidézi az Árvátfalvi kesergőt, és egy pillanatra össze is torlasztja a kettőt. Így derül fény a két (román és magyar) dallam belső rokonságára, és arra, hogy Bartók miért éppen ezt a kettőt állította egymás mellé.

 

A „Friss” tételben négy dallamot hallunk (a vázlatokban eredetileg szerepelt még egy ötödik is, de ezt Bartók kihúzta). A négy dallam három különböző hegedűstől, három különböző erdélyi vidékről származik. Mint az első tételben, Bartók itt is zökkenőmentes egységbe fűzte a táncokat. A mű végének kétféle formája között döntő különbség  van. Az elsőként komponált változatban az első tétel mindkét témájának rövidített visszatérése zárja a darabot, míg a második verzióban a szükségesnek érzett visszatérés, a forma lekerekítése a Friss első témájával történik meg, és a mű felgyorsuló tempóban, virtuóz hegedűfigurációkkal végződik. Melyik az „igazi”? Bartóktól csak annyit tudunk, hogy megengedte a Friss önálló előadását, mely esetben a gyors befejezés a kötelező: nem  térhet „vissza” olyan anyag, amely korábban nem szólalt meg. Nem meglepő, hogy Szigeti, és nyomában a legtöbb hegedűs, a „mutatósabb” gyors befejezést részesítette előnyben; de a Lassú témáinak viszszahozatala nem kevésbé hatásos, különösen ha a hegedűs megvalósítja a Bartók kéziratában jelzett, rövid cadenza ad libitumot.

 

A 2. rapszódia röviddel az első után keletkezett, de az átdolgozásra, melynek során Bartók új (rövidített) befejezést írt a műhöz, csak hat évvel később került sor. Somfai László kutatásai megmutatták, hogy a két fő változat mellett még számos kisebb-nagyobb eltérés található az egyes kéziratos források között. Publikált változat kettő van: az 1928–29-es változat Universal-kiadása és az attól lényegesen eltérő átdolgozás. Ez utóbbit Bartók még 1935-ben elküldte az Universalnak, de a kotta csak a háború után jelent meg a Boosey & Hawkes-nál.

 

A 2. rapszódia minden szempontból bonyolultabb az elsőnél. Feltűnő először is a feldolgozott dallamok nagyobb száma: a lassú részben kettő helyett három témát találunk (mindhárom más hegedűstől, más faluból való), a frissben pedig egyenesen hetet. Összetettebb a forma is: a lassú rész egyfajta rondóformát követ, amelyben az első dallam a második és harmadik után rendre visszatér, miközben a hegedű és a kíséret időnként más ütembeosztásban játszik.

 

Még ennél is merészebb azonban a friss-szakasz. Itt már a főtéma is jellegzetes új hangot üt meg: elképzelhetjük Bartók meglepetését és örömét, amikor a Szatmár megyei Komlóson (Comla ˘us¸a, Románia) rábukkant erre a dallamra, amely a XX. századi európai műzene legdisszonánsabb hangközeit, a nagyszeptimet és a bővített kvartot hangsúlyozza! A téma másik sajátossága, hogy nem zárt formájú, strófikus szerkezet, hanem improvizációszerű, „motívumos” dallam.

 

Egy kivétellel a tétel minden témája ugyanilyen „motívumos” jellegű, ami sokkal nagyobb szabadságot enged a témák feldolgozásában. (Lampert Vera részletesen elemzi a tételt a Magyar Zene 2010. májusi számában.) A hét téma közül hat román, egy (az ötödik) rutén eredetű – Máramarosból (Maramures¸, Románia), ahol sok román népzenét is gyűjtött Bartók. A hatodik dallam abban tér el a többitől, hogy nem „motívumos”, hanem strófikus szerkezetű; Lampert szerint ez alkotja a tétel „kulminációs pontját”: minden esetre a tempó ezen a helyen a leggyorsabb.

 

 

 

 

 

Hegedűverseny (2.)

 

Székely Zoltán és felesége, Igminia (Mientje) Everts 1935-ben házat építtetett nem messze Amsterdamtól. Nem mellékes, hogy új otthonukat „Rapszódiá”-nak nevezték el. Beköltözésük után első szállóvendégük éppen a Bartók-házaspár volt. Székely talán már ekkor hangot adott reményének, hogy Bartók egyszer majd hegedűversenyt komponál neki; Bartók először jó másfél évvel később, 1936 októberében adta jelét, hogy foglalkozik a gondolattal. A kompozíciós munka további egy év múltán, 1937 vége felé kezdődött  el. Az utolsó kettős ütemvonalat 1938. december 31-én húzta meg Bartók, híven Székelynek tett ígéretéhez, hogy a versenyművet még abban az évben befejezi.

 

Bartók eredetileg nagyszabású variációsorozatot akart írni hegedűre és zenekarra, de Székely ragaszkodott a klasszikus háromtételes versenyműformához. Végül Bartóknak sikerült összeegyeztetnie a két elképzelést: a lassú tétel variációs formát követ, a két szélső tétel pedig egymás közeli variánsa. Az első tétel minden fontos témája visszatér a fináléban. A Hegedűversenyben nincsenek eredeti népi dallamok, de a népzene hatása a mű minden pontján érezhető. Bartók elemző munkája során számtalan olyan tonális, ritmikus és szerkezeti sajátosságot szűrt ki a népdalokból, amelyet azután szabadon alkalmazott saját tematikus anyagaira. Így például  az első tétel nyitótémája félreismerhetetlenül az új stílusú magyar népdal formáján alapszik: a második sor nem más, mint az első egy kvinttel feljebb, a harmadik sor új gondolatot tartalmaz, és a negyedik lezárja a strófát. Hangsor és ambitus tekintetében persze a legkevésbé sem népdalszerű ez a téma, de Bartók tudatosan fordult egy, a népzenével rokon magyar zenei stílushoz: az első fogalmazvány még a „Tempo di verbunkos” tempójelzést használja. Egyébként a verbunkos stílusnak Bartók korai műveiben meghatározó szerepe volt. Később szembefordult ezzel a zenei világgal, és csak a népzene legrégebbi rétegeit tartotta autentikusnak. Éppen a két rapszódiában kamatoztatta először azt a felismerést, hogy a verbunkosnak autentikus népi gyökerei vannak (ugyanezt tette Kodály is a Marosszéki táncokban). A Hegedűversenyben folytatódik a verbunkossal való „kibékülés”, mely utóbb a Kontrasztokban éri el tetőpontját.

 

A Hegedűverseny „újstílusú” nyitódallamát mozgalmasabb melléktéma követi. Nem sokkal később felhangzik egy harmadik téma, lassabb tempóban, mely a kromatikus skála mind a tizenkét hangját tartalmazza. Bartók kétségtelenül Schoenberg dodekafon módszerére utal itt, de a tizenkétfokú sort pusztán dallamként kezeli, és nem veti alá szeriális eljárásoknak. A tétel a klasszikus szonátaformát követi; az expozíció végét fortissimo trombita- és harsonatrillák jelzik, és a kidolgozási rész a művet bevezető hárfa-akkordok visszaidézésével indul. A bevezető ütemek egyszerű kísérőfigurája szélesívű hegedűdallammá alakul. A kidolgozási rész egyik legjellegzetesebb pillanata az, amikor a szólóhegedű a nyitódallamot megfordításban, „fejjel lefelé” játssza: ezt a dodekafóniára jellemző technikát ismét teljesen egyéni módon alkalmazza Bartók. A visszatérésben a főtéma eredeti formájában, a második és harmadik téma pedig fordításban jelenik meg. A cadenza szokatlan effektussal, a hegedű lassú, negyedhangos trillájával indul. A tételt erőteljes, a főtémán alapuló kóda zárja.

 

A lassú tétel témáját nem túlzás az egész 20. század egyik legszebb dallamának nevezni. Előszöra szólóhegedű előadásában halljuk, vonós-,hárfa- és üstdobkísérettel. A variációk során a különleges hangszínek egész sora szólal meg. Egy ponton felgyorsul a tempó, és a lírai dallamból scherzando-jellegű, staccatós epizód lesz. Máshol az üstdob és a kisdob szolgáltat ellenpontot a szólóhegedű gyors tremolóihoz. Végül a téma visszanyeri eredeti formáját a szólóhegedű legmagasabb regiszterében, majd fokozatosan elhalkul. Az utolsó szót az üstdob mondja ki két halk ütéssel.

 

    

 

A finálé tematikus anyaga, mint említettük, megegyezik az első tételével: a hangmagasságok azonosak, de a ritmus különbözik. A melegen melodikus nyitótéma (ahogy Szabolcsi Bence nevezte) táncdallammá változik, mely előbb minden kíséret nélkül, majd a zenekar imitatív hozzátételeivel szólal meg. Amint az első tételben, most is lelassul a tempó, amikor a tizenkétfokú témához érkezünk. Itt a kíséretben hárfát, triangulumot és réztányért hallunk (az utóbbit, Bartók utasítása szerint, a szélén kell megütni késpengével). Majd visszatér a gyors tempó, és folytatódik az első tételt meglehetősen pontosan tükröző szonátaforma. A tétel végén rövid cadenza áll, majd a zárószakaszban a főtéma kvarthangközei meglepő új motivikus alakzatba rendeződnek. Bartók két különböző befejezést írt a versenyműhöz: az első verziót, melyben csak a zenekar játszott, Székely Zoltán kívánságára egy olyannal cserélte fel, melyben a szólista mindvégig az előtérben áll.