Beszélgetés Kocsis Zoltánnal a Bartók Emlékházban

A Nemzeti Kulturális Alap tájékoztatója

a Bartók Új Sorozat 10. CD-jének megjelenése alkalmából

2009. február 3.

Kocsis: Szeretettel üdvözlöm az egybegyűlteket. Igen, tulajdonképpen az iniciatíva is azt célozta meg, hogy csináljunk valami mást. Az ötlet… hát most itt pont nem látom Nádori Pétert, akitől valószínűleg az eredeti ötlet származik, tehát amely a régi Hungaroton, a ma zöld CD-dobozokban kapható összkiadás feljavítását célozta meg.
 

Mácsai: Bocsáss meg, Nádori Péter ugyan nincs itt, de lélekben itt van. Felhívott és ő mondta, hogy ne használjuk az összkiadás kifejezést.

K.: Én azt mondanám, hogy bizonyos szempontból „összkiadásabb”, mint a régi sorozat, mert hiszen a régi összkiadás nem volt kritikai kiadás. Ott például a 2. szvitnek ez a bizonyos korábbi verziója [nem szerepelt]. Most csak egy kis kitérőt teszek: a 2. szvitből legalább négy verziót lehetne rögzíteni. Mi a Bartók által az Universal kiadásában megjelent publikációt vettük górcső alá, ami a III. és IV. tételt illeti, és ezeket vettük föl abban a formájában, ahogyan akkor az Universalnál megjelentek. És tulajdonképpen nagyon jó is a dolog, mert egy másik műalakot valahogy szabadabban lehet megközelíteni. Tehát én úgy vettem észre, hogy a zenekar alkotóbb módon tudott hozzányúlni ahhoz a régi műalakhoz. Ami ugyan már rég nem aktuális, hiszen Bartók ezt 1943-ban átdolgozta. Visszatérve az inciatívára – hangsúlyozom, nem az enyém volt az ötlet, talán Nádori Péteré, talán Kovács Gézáé, talán mindenkié, aki valami jobbat is akart, aki valahogy ki akart szabadulni a hatvanas évek szellemiségének ebből a szörnyű doktriner aspektusából -, mindenesetre rögtön mondtam az elején, hogy nem lehet följavítani a régi Bartók-összkiadást, ugyanis abban olyan, nem is megkérdőjelezhető, hanem egyszerűen silány minőségű produkciók is előfordultak, mint amilyen például az én két zongoraverseny-felvételem, az 1. és a 2., amelyeket nem tudok vállalni. Tudniillik, hogy ezt a stílust nem nagyon lehet az ötvenes-hatvanas évek zeneoktatásának szellemében megközelíteni. Nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor megjelent az 1. és a 2. zongoraverseny első felvétele abban a bizonyos régi Bartók-összkiadásban, akkor éppen Somfai László volt, aki felhívta a figyelmet arra – ugyan nem ezeket a szavakat használta – hogy nincsenek jelen azok a bartóki idiómák, amelyek Bartók saját műveinek előadását oly jellegzetessé teszik, tehát az az ugrásra készség, a parlando-rubatónak az a fokú jelenléte, ami Bartók zongorajátékában megfigyelhető, vagy az az akcentuálási rendszer, ami természetszerűleg teremt hierarchiát a hangzó valóságban. Tökéletesen igaza volt, el kellett hogy teljen egy pár év ahhoz, hogy rájöjjek, rájöjjünk egy páran - mert hát nem vagyok hála istennek egyedül ebben a tevékenységben -, hogy legalább három, nagyon is megfogható forrás van, amiből el lehet indulni a Bartók-tradíció újbóli helyes irányba való billentése útján: ezek a Bartók által ránk hagyományozott művek, a zenei írások és a szerzői hangfelvételek. Ma már a szerzői hangfelvételeket is valamilyen módon a kritikai kiadás részeként kell hogy kezeljük, hiszen a szerző később fölülírhatta előadásával a kottát, mint ahogy nem egy esetben – ezt azt hiszem máskor is hangsúlyoztam – a modern összkiadások szerkesztői a szerzői hangfelvételeket mint alternatívákat közlik a kotta főszövegében. Nagyon is szükséges volt, hogy ez meginduljon, és azt mondanám, hogy a bartóki idiómákhoz való visszatérés jegyében kezdjünk el valami egészen újat, természetesen nagyon lassan, apró lépésekkel haladva. Ezt most kifejezetten nektek mondom, előttem szólók [Harsányi László, Hollós Máté], mert tudom, jót tennének a minél látványosabb eredmények, de én azt gondolom , hogy most hosszú távon – és a hosszú táv alatt én tényleg évtizedeket, évszázadokat mondanék – kell meghatározni legalábbis egy irányvonalat, hiszen szó sincs arról, hogy mi valamiféle elitista álláspontot képviselnénk. Amikor azt mondjuk, hogy „etalon értékű” előadások, ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy a legjobb elérhető verziók, hanem mint mértékegység alapján egyszerűen utat szabnak a Bartók-tradíciónak. Hiszen két eleme ennek a stílusnak nagyon gyorsan pusztul: az egyik a népzenei idiómák, és itt most nem csak a magyar népzenére gondolok – Kodály esetében könnyebb a helyzetünk, Kodály nem nagyon gyűjtött más népzenét, mint magyart, eltekintve kevés román katonadaltól, meg hát attól a szlovák gyűjtéstől, amit pontosan a Bartókkal való megosztás miatt mint helyszínt kapott –, ezzel szemben Bartók elment Törökországba, elment Algériába, Bulgáriában is hallgatott népzenét. Elment olyan messze vidékekre, amelyeknek népzenéjéről sikerült kimutatni, hogy kapcsolatban állnak a mi zenénk legősibb rétegeivel. Tehát gyakorlatilag minden kapcsolatban áll mindennel. Az ő zenéje ezt pontosan tükrözi, nem konglomerátum, hanem egy olyasfajta ötvözete a különböző népzenei stílusoknak, amely a maga nemében páratlan. Ilyen zene még egy nincsen a világon. Valami módon átlátva ennek a bonyolultságát és azt a hihetetlen igényt, amit ez a zene velünk előadóművészekkel szemben támaszt, azt mondanám, hogy ezt nagyon lassan lehet megemészteni. Nagyon sok mindennel tisztában kell lennie annak, aki Bartók zenéjével foglalkozik. Ez a zene nem lehet egy kirándulás az előadóművészek számára. Aki ezt egy kirándulásnak tekinti, az számoljon azzal a lehetőséggel, hogy nem fog maradandót alkotni.

M.: Ha már az etalon szó szóba került – elnézést, ez most egy kirándulás az összkiadástól –, a Bartók hangfelvételek mennyire segítenek, illetve mennyire nyomasztóak egy előadó számára. A zongorás felvételekre gondolok természetesen. Mennyiben ihlető, vagy mennyiben jön zavarba az ember.

K.: Nagyon érdekes és csábító lenne Bartók hangfelvételei közül néhányat itt elemezni. Én azt mondanám, hogy amikor a legtöbb hangfelvételt elkezdi az ember hallgatni, rögtön érződik az a feloldhatatlan ellentét, amely Bartók külseje és belseje között feszül. Egy kalapos, ősz hajú, szemüveges, aktatáskát cipelő kis professzorocska, de ha meghallgatjuk például egy olyan felvételét, amely nagy igényeket támaszt az előadóművészekkel szemben, mondjuk a Kilenc kis zongoradarab utolsó darabját, a Preludio – All'ungheresét, amely ráadásul egy késői felvétele, itt a válla már gyaníthatóan beteg volt, és nem volt zongoratechnikai fegyvertárának teljesen a birtokában, de mégis elkezdi a felvételt mint egy kis professzorocska, és befejezi mint egy vulkán. Valahogy olyan módon írja meg magát felvétel közben a darab, hogy erre sincs példa a zenetörténetben. Mert hallatszik az, hogy valamilyen módon az örökkévalóságnak akar játszani, de ezt már az ötödik másodpercben elfeledteti vele a saját zenéje. Az is van, hogy ő az idiómáit nem túlozza el, tehát csak annyira érezzük ezeket a megvalósításokat szokatlannak, amennyire a saját fiziológiai adottságaira igyekszik ezeket áttranszformálni, mert biztos, hogy a zenei szándék az elsődleges, tehát mindig a zenei gondolat az elsődleges, és csak azután jön az előadói megvalósítás. Olyan kikristályosodott előadásokról van szó, amelyek joggal kelthetik a megfélemlítettség érzetét az előadókban. Gondolok a Csörgő-táncra, amely úgy tökéletes ahogy van, pedig hát az csak egy kis Durium-Pátria lemeznek csak egyik oldala, ráadásul olyan oldala egy tiz inches lemeznek, amelyre három darabot eljátszhat a zeneszerző. Vagy gondolok a Kicsit ázottan His Master's Voice felvételére, amely egész egyszerűen elképesztő, és éppen amikor a Magyar Képeket nemrégiben fölvettük, mert gondolom nyílt titok, hogy a dobozban levő felvételek közül a Divertimento, a Zene és a Magyar Képek lenne a következő, ott a kérdés megint csak úgy merült föl, meg lehet-e oldani ezeket a bartóki idiómákat zenekaron is, és a válasz egyértelmű igen, csak akarni kell. Egy routinier zenekari hozzáállás nem sokat segít, de az se segít, ha csupán a kottát játsszuk le. Bizonyos szerzőkről az a közhiedelem, például Schubertről, hogy elég, ha a kottát lejátsszuk. Hát nem tudom. Nagyon tág itt a tere annak a polémiának, ami ebben az ügyben végbe mehet, de azt mondanám, nincs olyan zene, amelynek ne lenne valami mögöttes tartalma, másrészt talán olyan zene sincs, aminek ne lenne meg a maga agogikai és akcentuálási rendszere. És itt most az egész zenetörténetre gondolok. Ha abban a hitben élünk, hogy a preklasszikus zenéket – és most egészen visszamehetünk időben – elég, ha metrikusan tökéletesen megcsináljuk, úgy ahogy a kottában van, akkor már megszólal a darab. Nem hiszem. Bachnak is megvan a maga agogikai rendszere és azt gondolom, minden zenének. Bartóknál abban speciális a dolog, hogy nagyon sok mindennel kell tisztában lenni. Ha csak az alapokat nézzük, a régebbi magyar zenékkel, a teljes zenetörténettel, mert végső soron a romantikába gyökerezik Bartók, Schönberg és Stravinsky is, akárhogy is nézzük a dolgokat , onnan jöttek. Nem árt, hogy ha az ember tisztában van a pályakezdéssel, Dohnányi[val] stb. [ami] tehát a romantikus ágya a dolognak, de ugyancsak tisztában kell lenni a kelet-középeurópai népzenékkel, Stravinskyval, és sok mindennel, a zongoratechnikával. Tehát azzal, hogy kifejezetten zongorista-zeneszerzővel van dolgunk, akinek sokkal jobban érződnek a zenekari műveiben is a zongorafaktúrák, mint mondjuk egy másik zongorista-zeneszerzőében, Rachmaninovéban.

Nem tudom elhallgatni, egyre inkább emelkednek törvényerőre olyan tendenciák, amelyeket velünk magyarokkal azonosítanak, és megjelennek a világ nagy koncerttermeiben. Valahogy olyan módon, amelytől Bartók és Kodály forogna a sírjában. Ez egy nehéztüzérség valljuk be őszintén, ez ellen mi kis jól irányzott puskalövésekkel tudunk küzdeni. Dehát ez kevés. Ezért is kétszeresen jelentős ez a sorozat, amely mint mondtam, nem akarja magának vindikálnia a „number one” jelzőt, hanem egyszerűen csak utat kíván mutatni ebben a rettenetes, zeneileg aztán végképp kaotikus világban, ahol a zeneoktatásnak – most itt az érintettek nagy számban jelen vannak – nagy szerepe van. Zeneoktatásunkkal kapcsolatban is problémák vannak, mégpedig több rétegben jelentkező problémák Nem lehet túlbecsülni ennek a sorozatnak a jelentőségét, még akkor sem, hogy ha tagadhatatlanul vannak hibái, hiányosságai. Egy biztos: mindenképpen azon vagyunk, hogy a lehető legjobbat csináljuk.